Június 26.-július 12. között volt látható Debrecenben a XXX. Magyar Sajtófotó Kiállítás. Hajdú D. András az Év fotóriportereként járt Debrecenben. A Kiállításon megtekinthettük sorozatait. Számunkra nagyon érdekes volt munkája, mert megmutatja, hogy az Életnek azt az arcát, amit nekünk „ szerencsére” nem szükséges látnunk mindennapjaiban. Hajdú D. András munkáit láthatjátok az oldalon és olvashattok a képekről, a képek mögött álló körülményekről és arról, hogy egy –egy kép elkészülése mögött mit élt meg.
András idő közben folytatta nagybányai munkáját amelynek interaktív képriportját is megtekinthetitek az alábbi linken. http://static7.origos.hu/adsminisites/foto/201208-nagybanya/
Szürreális, döbbenetes és dühítő. A romániai Nagybányán készült képeimet leginkább ezekkel a szavakkal tudom jellemezni. Emberek százai (Európa-szerte milliók) élnek kilátástalan nyomorúságban, napról-napra csúszva egyre lejjebb, hiszen kiesnek a legalapvetőbb ellátási rendszerekből, és az esetek döntő többségében egész életükre a szegénytelepeken ragadnak. A helyszínről elsőként publikált fotóriportom „A nagybányai Bejrút” címet kapta, hiszen a nagybányai nyomortelepeken uralkodó állapotok leginkább a libanoni polgárháborús városképet idézik. Ironikus, hogy az elnevezést épp egy helybeli cigányasszonynak köszönhetem, aki egy Bejrútról szóló tévétudósítás kapcsán vont párhuzamot a két város között.
Az igazat megvallva az első napon engem is elképesztettek a nyomornegyedben uralkodó viszonyok. Az egyik édesapa a világ legtermészetesebb mozdulatával ürítette a szemetesük tartalmát a gyerekek „játszóterére”, és miközben én azon aggódtam, hogy a rengeteg üvegszilánk át fogja szúrni a cipőm talpát, addig a legapróbb csemeték is mezítláb szaladgáltak a tömérdek rozsdás szög és üvegtörmelék között, a patkányokról már nem is beszélve. Időbe tellett, amíg felfogtam, hogy ez a természetes a számukra, ebben nőttek fel, semmilyen más minta nincs előttük.
Az járt a fejemben az utunk során, hogy ha az én lányom itt nőne fel, akkor semmi nem mentené meg attól, hogy 15 évesen szüljön, vagy hogy 20 éves korára egy csonttá aszott, hígítót szipuzó halálraítélt legyen. És ennek az ellenkezője is igaz: ha a piros ruhás kislánynak (aki a lányommal egyidős), esélye lenne egy védő, támogató, a fejlődését segítő, lehetőségeket nyújtó környezetre, akkor évek múltán döbbenettel tekintene vissza arra a közegre, ahonnan kikerült, a telepre, amely most mementóként áll a városka szélén.
Lehetne szociológiai kutatásokat idézni vagy a négyévenként változó romastratégiákat előcitálni, de a lényegen ez nem sokat változtatna. A piros ruhás kislány sorsa a születésével eldőlni látszik: ő nem megy majd oviba, az iskolából is csak két-három osztályt fog elvégezni, szakmája, tisztességes munkája sosem lesz. Ha szerencsés, akkor nem a hígítótól bódultan fogja leélni életét, hanem akár leányanya is lehet belőle. Amikor megláttam a kislányt a sínek között, ahogyan a szeméttenger közepén egy fésűvel próbálta rendbe szedni kócos haját, csak arra tudtam gondolni: egy a százhoz az esélye, hogy sikerüljön neki a kitörés. Pozitív példák nélkül, átgondolt stratégiák híján napról-napra veszíti el a megbecsültebb, biztonságosabb, értelmesebb élet lehetőségét, és talán még azt sem fogja soha megérteni, hogy milyen iszonyatos a vesztesége.
Fotósként nem hihetek mást, mint hogy a képeimmel hatni tudok a nézőimre. Azt szeretném, ha ez a fotó a piros ruhás kislányról beleégne az emlékezetükbe, a lelkiismeretükbe, a zsigereikbe, és felvillanna, valahányszor arról kell dönteniük, helyes-e, hogy akár csak egyetlen gyerek is reménytelenül, esélytelenül és méltatlan körülmények között élje az életét.
Hajdú D. András
