Kuckó Művésztanya

19 macskával költöztem ide, most már csak Ő van. Szegény anyamacska meghalt, Eszmeralda volt a neve. Idejártak kiscicákért a környékbeliek. Az egész Csap utcán a mi macskáink sétálgatnak. Mindegyiknek művészneve van.

Mikor szoktatok összegyűlni?

Alkalmazkodni kell: suli, munkahely, egyéb elfoglaltságok. Délután 5-től vannak próbák 8-ig. Ma is, holnap is, hétfőn is, és amikor hajrá van és nincs iskola, akkor szinten minden nap. Mindig, mindennel késésben vagyunk. Meg kell várnunk a jó időt, mert az utcaszínházi produkciókat igazából utcán lehet próbálni. Akkor kinyitjuk a kaput, kocsi innen elmegy, játszunk a kapubeállóban és mellette a füvön. Mindig van néző. Tavaly egy olyan mesét játszottunk, amiben háborút hirdettek a gonoszok a jók ellen, és akkor dobszó, "háború!".... 10-15-ször elkiabáltuk..., és már a Borz utcából is rohantak,  „itt valami nagy baj van.!” Végül a fogorvos szólt, hogy a kuckósok próbálnak, ne menjetek már a rendőrségre.
Ez most is így lesz, mert Karel és Josef Čapek: A rovarok életéből című színdarabját próbáljuk. Itt is harcba szállnak a rovarok. Területi követeléseik vannak a szürke hangyáknak a fekete hangyákkal szemben. Két világháború között játszódik, de (sajnos) most is aktuális minden mondata.
Ez egy tragikomédia, sírva nevetsz rajta.

Ők emberek, nem?

Igen, akik nem kérdőjelezik meg a hülyeséget, hanem teszik, amit a hatalom diktál. Most ilyen nagy feladatunk van, és szánunk rá időt, hogy igényes pontos produkció váljon belőle. Emellett játsszuk a nagyon mobil, könnyen utaztatható, kevés díszlet- és eszközigényű vásári komédiákat. Középkoriak, saját készítésű díszletekkel meg ruhákkal?
Nem kell túl nagy fantázia hozzá. Ócska bútorokra van szükség. Régebben a Vojtina Bábszínház selejtezett jelmezeket és mindig szóltak. Akkor aztán bevásároltunk.
Jól megbecsüljük, amit kaptunk, még mindig használjuk azokat a jelmezeket.

A többiek beszállnak a varrásba, átalakításba, mindenbe?

Van, amire kérem őket. A festést, szeretik is csinálni. Nekem nincs hozzá türelmem. Varrni szoktam, egy apró varrógéppel, mint a rakéta. Mire elmagyaráznám egy igazi varrónőnek, hogy mit hogyan  szeretnék, addig megcsinálom. Van egy képem: a Vekeri-tavi táborban a földön ülve, egy 9 méteres takarást varrok. Annyira vicces volt az a kis gép azzal a hatalmas anyaggal.

Hát igen... a találékonyság.

A szegénység kreatívvá tesz. Van, aki elkeseredik. A szegény ember mindig is ötletesebb volt. Amikor megalakultunk, azt mondtam, ha nem tudjuk magunkat fenntartani, nem vagyunk életképesek! Nem támaszkodhatunk állami támogatásra „ne attól függjön a létünk, hogy ki van kormányon, és milyen a pályázati rendszer.’’

Megérkezett Rozi lánya, Panni...

Ő is ilyen fertőzött, őrült művész.

Milyen érzés fertőzöttnek lenni?

- Rendkívül jó érzés! Vannak percek, amikor hálát adok mindeneknek, hogy ez így alakult, mert milyen rossz lenne másképp.
A kisfiam is ezt mondta. „Anya én megörülnék, ha nem ide születtem volna, ha nem itt élnék, hogy ha nem Kuckós lennék!”
Bence már 3 hetesen jött a csereháti turnéra, vittem Trabanttal, mózeskosárban. Olyan darabot választottam, ahol csecsemő van a színpadon. Zilahy Lajos: A házasságszédelgő című komédiája volt. Egy nyuszi pasasnak hat nője volt, köztük egy vén szatyor, aki még egy gyereket is ringatott a karján, és bevádolta ezt a kis szerencsétlen irodistát, hogy ő az apja. Híre ment a Csereháton, hogy van egy robotbaba a színpadon, és akkor jöttek a másik faluból biciklivel, megnézni még egyszer az előadást, hogy lássák a robotbabát. És amikor rítt a robotbaba, akkor hitték el, hogy élő.  Bence már 12 éves, és azóta is ott van mindenütt.

Akkor van elképzelése...

Ugyanúgy beleszól mindenbe, mint a bátyja. Sebestyén a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója. Nagy rutinja van, jól ismeri a népet, a közönséget. Ahol mi játszunk, ha valami nem tetszik, annak hangot adnak. Nekünk mindig maximálisan kell teljesíteni. Ott ülnek a nézők a földön, vagy padokon tőlünk két méterre. Nem lehet alibizni.

Akkor sokkal magasabbak a követelmények veletek szemben.

Igen... Sokszor mondtuk, hogy na, itt a kőszínháziak meghaltak volna. Van, amikor átalakul egy előadás. 
Tavaly jártunk Jabloncán, a Felvidéken. A komédiában egy pappal beszélgetek. Egyszer csak jön egy piros Zsiguli... ,, Kukoricát, piros dinnyét'', s közben nyomja a dudát.
Odakiabálok... várjál meg! Még van egy kis beszédem ezzel a pappal, aztán tárgyalunk! " Mennyiért adod? " - ''70,, mondom - ''60''. Na, atyám hol tartottunk?  Megvárt, de nem tudta a fejében összerakni a dolgot. A közönség kifeküdt a nevetéstől.

Másik történet. Az önkéntes tűzoltók okoskodnak Páskándi Géza egyfelvonásosában, Büttösön. Egyszer csak tyúkrikácsolást hallunk. Egy néni: ”Jaj, a tyúkom viszi a róka!"  Felugrik mindenki, futás a kerítéshez, a néni, meg egy bácsi botot fogott, elkergetik a rókát, aztán visszaülnek - hogy "na, akkor hol is tartottunk?"

Perecsén beszaladt az előadásba két kutya. Én elegánsan kisétáltam, és mondom: „Kedves közönségünk, ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk, hogy a színpad jobb oldalán a kutyák szerelmeskednek. Fel szeretnénk kérni a gazdáikat, hogy tessékeljék arrébb őket, mert kiskorúak is vannak közöttünk.” Feláll egy fiatalasszony. „Jaj, ezek az enyémek, de állandóan ezt csinálják!” Röhögés.

Improvizálni kell…

Ha valaki nem tud rögtönözni, vége. Amikor először mentünk egy faluba toborozni, nem tudták, hogy mi van. A teraszon kecske, csecsemő, ló, őrületes képek. Míg élek nem felejtem el. Kiabáltam, hogy jöjjenek előadásra. Amikor hátrafordultam, egy csomó pucér gyerek jött utánunk. Pucéran akartok színházba jönni? Na, menjetek haza, vegyetek fel valamit! Néztek nagy fekete szemekkel, aztán megértették, mit akarok. Elszaladtak, egyiken póló volt, másikon bugyi. Mindegy volt.  Felvették, amit találtak.
Amikor legközelebb mentünk, rendesen fel voltak öltözve, és jelentették, hogy van rajtuk bugyi. Most már várnak, jönnek, beállnak toborozni. ,, Vihetem a zászlót? '' Ez is olyan megható...

Egy kis kultúra költözik az életükbe...

Tanítjuk őket táncolni, énekelni, mesélni, zászlót forgatni, meg dobálni. Azok a nagy szélzsákok. A lengetésnek technikája van. Akkor szép, ha belemegy a szél, és hát bizony kemény munka, több kilométeren keresztül szélzsákozni. Lefáradunk piszkosul, de fel is töltődünk. Olyan jó dolog adni… Annyi mosolygós arcot látni. Arra még falunapok, sincsenek. Kány, Szászfa, Büttös, Krasznokvajda, Felsővadász, Gagybátor, Gagyvendégi, Perecse, Keresztéte, Pamlény, Abaújlak-Szanticska. Magyar falvak. Elszegényedett falucskák.

És akkor mentek körbe, vagy sorba? Hogy történik?

Van egy bázisunk, az ország legkisebb faluja. Szanticska  „őrült” emberét Pál Pistának hívják. Ez a falu kihalt, a kereszt a templomon derékban meghajlítva. Pál Pista a családjával 20 éve odaköltözött, megvette a megrogyott parasztházakat. Kipofozta őket, és egy csodálatos gyermekparadicsomot teremtett. Lehetett olcsón, a természetben nyaralni. A gyerekek, lavórban fürödtek, fáról ettek friss gyümölcsöt, a pici konyhában egyszerű ételeket készíthettek, volt szamár, kutya, macska, kecskék… mesevilág, szabadság. 200-300 gyerek tudott ott nyaranta boldog 1-2 hetet tölteni. Nem kellett félteni őket semmitől, és ott kószálhattak, játszhattak szabadon. Sajnos, ennek vége. Nem felel meg a „követelményeknek”, de nekünk igen. A turné két hete alatt Szanticskán lakunk félnomád körülmények között, a saját felelősségünkre.
Minden este más településen játszunk. Előfordul, hogy egy nap két helyre is megyünk.
A falvak közel vannak egymáshoz. Gagybátor a völgyben,  Gagyvendégi a dombon van. 5 km, vagy tán még annyi sincs. Jönnek a gagybátori gyerekek, átmehetünk megnézni magukat Vendégibe?    - Persze. Na és hogy mész haza? - Hát, hazaszaladok. - Anyád tudja? - Hát nem, de úgyse félt.

Nem vesznek el, az biztos...

Hírünk ment, a belső határszélen, majd a határ túloldalán. Először Komaróc jelentkezett, majd Szádalmás, (ami feljebb van a karsztvidéken, Aggtelek fölötti terület) Jablonca, Udvarnoki, Szádelő, Hosszúvárhegy a Krasznahorka-i vár tövében. Tavaly már 5 napot a Felvidéken turnéztunk.
16 éve ez a jótékonysági előadássorozat nekünk minden nyár legjobban várt két hete.
A hazautazásunkat az szokta befolyásolni, hogy osztanak be bennünket, Sátoraljaújhelyen, a Színházi Fesztiválon játszani. Hazafelé ott megállunk, újra kipakolunk mindent, játszunk, és úgy jövünk haza, Debrecenbe.

És akkor hányan turnéztok?

Általában 18-20 között van a létszám. Egyre rutinosabbak vagyunk, már tudjuk mi az, amit teljesen fölösleges vinni. Vannak kemény napok, amikor beázunk, vagy viharok jönnek, vagy eső. Mert a parasztház, aminek az udvarán, szoktunk lenni, már ezer sebből vérzik. Volt olyan is, hogy az összes edényünk az asztalon volt, mert beesett a tetőn az eső. Olyan is volt, hogy a kecskék bemenekültek a házba, és mindent megettek, újságot, pokrócot, papucsot. Nem is tudtuk őket kihajtani, „földbegyökerezett a lábuk”.

Folytatjuk a jövő héten...

Forrás: Kuckó Művésztanya