Stephen Hawking kozmológus büszkén emlegette, hogy napra pontosan Gallilei halálának 300. évfordulóján született. Ez A mindenség elmélete című, Hawking ismeretterjesztő művei nyomában járó felolvasó színház elején is elhangzik. Bár az előadás beharangozója, s előítéleteink (elvárásaink) is azt sejtették, hogy a szegedi ősbemutató majd a tolószékhez kötött, szárnyaló szellemű tudós életének momentumain át valami egyetemes, emberi létkérdésekig jutunk, ez az este a természettudomány biztonságos terepén maradt. Már amennyire biztosnak tudhatók klasszikus fizikán gyalult világlátásunk mankóinak árnyéka a kvantummechanika és a modern kozmológia igencsak tág, vagy inkább táguló horizontjára vetülve.
Félre értés ne essék, ez nekem nem okozott csalódást, sőt, mint S. H. könyveinek kitartó olvasójának, ismerős kínálat volt. Ám mindvégig az motoszkált bennem, vajon mit mond ez az előadás mondjuk egy színtiszta bölcsésznek, vagy akárki másnak, akinek hangja sincs a kvantummechanikához, olyan valakinek, akinek a szingularitások, a sokdimenziós világok meg a téridő véges ám határtalan volta annyit sem jelent, mint kérésznek a holnapután.
Geltz Péter és Harsányi Attila párhuzamos monológjait időnként megszakítja egy-egy fogalommagyarázat, vagy inkább csillagozott lábjegyzet, szigorú definíció. A közönség egy részének értetlenségére vonatkozó gyanúmat a Thealter U21 plusz bloggerinája megerősíti, amikor Hawkingról írott szövegéhez a Wikipédiát hívja segítségül, s a csöppet sem könnyen felfogható témához szólva, előadás-élményét magyarázva arról ír, hogy a csillagászat alapjául szolgáló elméleteket így hát nem tudja, az elnevezések rémlenek, ám definíciójukat nem ismeri, a sértett szimmetriáról meg valami borzasztó megbántásra asszociál. Egy művelt laikusnak gondolt férfi nézőt is megkérdeztem, nem mellesleg technikus félét, műszaki kütyükkel dolgozó embert, ő azt mondta, fáradt volt ma este, képtelen volt követni a tárgyat. Hm.
Azért a pulzárok zenéje remélhetőleg benne is nyomott hagyott. Elhangzik például, hogy ha világmindenség tágulási sebessége csak egy a mínusz tizennyolcdikonnyival térne el a mért értéktől, akkor a mindenség vagy a homogén semmi lenne, vagy rég összeomlott volna egy szingularitásban. Azt még a legmegáltalkodottabb fizika gyűlülőről is nehezen tudom elképzelni, hogy ne nyűgözné le az a rávilágítás, hogy ez a hihetetlen finomhangolás, az ezt a pontosságot leíró arány, az 1-18 akkora, mint a föld összes tengerpartjának homokszemeihez képest egyetlen homokszem. És még jó néhány szép természettudományos tény kap Hawkingnál, esetünkben Harsányinál és Geltznél ilyetén képszerű magyarázatot. Mindezen meghökkentő pontosság és a többi precízen finomhangolt szabály ellenére Hawking bizonyítottnak látja, hogy isten léte nem szükségszerű: az univerzum, benne mi és tudatunk a semmiből is keletkezhetett, s ez ráadásul még az energia megmaradás törvényének sem mond ellent.
A két tehetséges színész ezen az estén bátor kísérlet tett arra, hogy egy kevéssé színpadra alkalmas, sokaknak idegen és nehéz témából kevés eszközzel színházat építsen. Nekem, bejött, élveztem, rajta voltam. De abban is biztos vagyok, hogy a szegedi Thealter U21 plusz előadásainak egyik legvitatottabb darabját láttuk csütörtök este.
Azt már állítólag a másik nagy pop-tudós, Einstein mondta amikor a relativitásról kérdezték, hogy tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni. Majd beszélgess egy csinos nővel egy órát, s az mintha csak egy perc lenne. Na, ez a relativitás.
Ehhez már csak annyit tennék hozzá, hogy itt az ideje lazán venni ezt az egész kiaszott téridő kontinuumot, hiszen a boldogság csak múlt időben létezik, s ha elfogadjuk azt, hogy az idő, mint olyan csak tudatunk játéka, érzékcsalódás, akkor bátran nézzünk szembe a ténnyel, permanens boldogságra vagyunk ítélve. S különben meg isten szemében mindannyian kérészek vagyunk.
Forrás: http://www.librarius.hu
