AZ ÉLET ÉRTELME, KÖZÖSSÉGTUDATUNK, NYELVÜNK ÉS A LELKI EGÉSZSÉG

Előadás: 1997. november 7., este 7-kor, Debrecenben, a Déri Múzeum dísztermében, , "Az egész ember egészsége" című sorozat keretében

1. Bevezetés

E vitaesték az egész ember egészségéről szólnak, többek között tehát a test és a lélek egységéről, arról, hogy mindkettő egészségére törekednünk kell. A következőkben szeretném ehhez még azt a gondolatot is hozzáfűzni, hogy az ember lelke nem csak testével alkot elválaszthatatlan egységet, hanem a közösséggel is, amelyhez tartozik, amellyel azonosítja magát. Ennek az egyén/közösség kapcsolatnak a fő megnyilvánulása a közös nyelv, vagyis anyanyelvünk.
Nálunk az anyanyelv még egészség-meghatározóbb, létfontosságúbb, mint más nemzeteknél. Széchenyi István így írt erről:
"Az egészséges nemzetiségnek ... egy főkísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínlődve is sokszor ... , de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre ... lombjait." (Széchenyi István: Hitel)
Századunk elején Tolnai Vilmos a következőképpen fogalmazta ugyanezt:
"Vedd el a nemzet nyelvét, s a nemzet megszűnt az lenni, ami volt: nyom nélkül elenyészik, beleolvad, belehal az őt környező népek tengerébe." (Tolnai Vilmos: Halhatatlan magyar nyelv)

2. A lelki egészség és egészségvédelem

A szétosztott oldalon megkíséreltem összefoglalni a lelki egészség néhány feltételét. Három csoportba szedtem ezeket: a mindennapi, a fejlődés-lélektani és a közösségi feltételek. Eme osztályozás remélhetőleg segít majd a vitánkban.
Mindezen kívül létezik egy szorosabb értelemben vett lelki egészségvédelem is (angolul mental hygiene). Főként az elmegyógyászat, lélekgyógyászat, lélekelemzés ismeretein alapuló gyakorlati tudomány, amelynek célja a lelki és elmebeli bántalmak megelőzése. Magába foglalja többek között a lelki betegek jobb intézeti ellátását és utókezelését is.
Az egészségvédelemben a megelőzés három lépcsőfokát ismerjük: az elsődleges, másodlagos és harmadlagos megelőzést. Az elsődleges megelőzés az okok kiküszöbölésével óv meg a károsodástól. A másodlagos megelőzés a korai kezeléssel igyekszik elejét venni annak, hogy a már elkezdődött baj idültté váljon. A harmadlagos megelőzés a meggyógyult beteg visszaesését akadályozza meg. Ennek a lényege az utókezelés, a beteg visszahelyezése a hasznos és őt kielégítő munkába, valamint a rá jó hatású társadalmi környezetbe. Amit a szétosztott oldalon felsoroltam az főleg az elsődleges megelőzéshez tartozik.
A lelki sérülések és bántalmak megelőzése, amelyeket manapság a mindennapi életben úgyszólván mindenki kap és ad is, csak az általános állapotok javulásával lehetséges. Ez nem is közegészségügyi feladat, hanem hosszú távú családpolitikai, közoktatási, nemzeti feladat. Itt kezdődik az elsődleges megelőzés a lelki közegészség-védelemben.
Az anyanyelven keresztül a család és az iskola együtt adják át sok ezredéves örökségünket a következő nemzedéknek. Ha nem teszik ezt, akkor az eljövendő nemzedék önazonossága bizonytalan lesz, és egyben lelki egészsége veszélyeztetett. Ahhoz viszont, hogy a mai anyák és az iskolák feladatukat sikeresen végezzék nyugodtabb, anyagilag és lelkileg kedvezőbb közállapotok szükségesek. Itt a harmadik csoportra utalok, a közösségi feltételekre.
Ami a másodlagos és harmadlagos megelőzést illeti, azaz a lelki betegekről való korai, gyors gondoskodást, a gyógyult betegek utókezelését, ehhez is hiányosak a jelenlegi közösségi feltételek, az orvosok, más gyógyászok és az egészségügyi intézmények munkakörülményei.

3. Az élet értelme

De mi is tulajdonképpen a lelki egészség lényege? Van-e valami alapköve, alapfeltétele, amely minden egyébnél fontosabb? Szerintem van: az életakarat. Nevezhetjük életkedvnek is. Az hogy az illető minden megpróbáltatás ellenére élni akar, úgy érzi, hisz abban, hogy az életnek van értelme. Ezért előadásom címében az első fogalom "az élet értelme". Amikor egy nyomott lelkiállapotú beteg komolyan úgy véli, hogy az emberi életnek, a saját életének nincs semmi értelme, sem célja, akkor a lélekgyógyász hiába igyekszik ezt megcáfolni, hiába magyarázza a betegnek, hogy milyen jó élni. Rábeszéléssel nem adja vissza életakaratát. A választ a betegnek saját magának kell megtalálnia. A gyógyász ebben csak óvatos kerülő úton segítheti: a beteg küszködése és fájdalma iránti tisztelettartással, megértő türelemmel, kitartással, mély emberi őszinteséggel.
Valamikor Tamási Áron Ábele egyszerű választ talált a megválaszolhatatlanul nehéz kérdésre, hogy miért is vagyunk a világon, mi a létünk értelme. A válasz saját megfogalmazásomban így szól: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk". E kijelentés súlyát növeli, hogy Ábel ezt nem csak úgy találomra dobta oda. Sokat hányavetődött, tapasztalt és szenvedett már, amikor egyszer váratlanul ez a kristálytiszta gondolat kipattant agyából és szavakat öltött. Válaszában benne van az önazonosság érzése, a közösség és a nyelv, amelybe az ember születik, az otthon térben és időben.
Én magamévá teszem ezt a választ, de egy személyes módosítással. Ismerem az anyaföld elemi varázsát. Bár életem javát idegenben töltöttem, e szétszaggatott ősmagyar föld szüntelenül hívott haza. Mégis az otthon nem a föld volt, de az ország sem, ahol éppen tartózkodtam. A magyar nyelv volt az otthonom, a haza, melyet mindig magammal hordoztam. Én ápoltam és cserében ő adta a hazatartozás tudatát. Más világvándorok is írnak erről. A minap bukkantam rá Márai Sándor egy verstöredékére. Idézem:

"Otthon vagy? Hol vagy 'otthon'? Csak a nyelvben.
Minden más fonák, zavaros, homályos.
Mint egy barokk képen - arany keretben
Egy férfi -, idegen vagy és magános."
(Márai Sándor: Versciklus 1944-45)

4. Közösség, önazonosságunk és a magyar nyelv

Az ember önazonossága a múltban gyökerezik. Nem csak az egyéni múltban, abban, amit születésünktől kezdve átéltünk, hanem a nemzedékekre, ezredévekre visszanyúló múltban, egészen távol az idők mélyében. Tizenkilenc éves voltam, amikor átléptem a határt Zágráb felé. Azután három földrészen sok országban éltem. Több nyelvet megtanultam, néhányat anyanyelvi szinten. Majdnem valamennyi országot és minden nyelvet szerettem. Minden nyelv élmény- és gondolati gazdagságot, történelmi múltat sűrít magában és sok szépséget. Ebbe a világba be lehet tekinteni, ezt meg lehet csodálni, ha az ember megtanulta azt a nyelvet. De egyesülni vele csak belülről lehet, ha az ember beleszületett. Szóval nem teljesen igaz, amit most mondtam, hogy anyanyelvi szinten megtanultam több idegen nyelvet. Nem, mert a szó valódi értelmében az ember csak egy nyelvbe mélyedhet bele azon a szinten.
Mi anyanyelvünknek mondhatunk egy olyan csodálatos és egyedi nyelvet, amelynek szókincse hallatlanul gazdag, szerkezete rugalmas, kifejezőképessége tömör és erőteljes, amely alkalmas a legszebb költészetre, ki tudja fejezni az érzelmek minden árnyalatát, és meg tud felelni minden tudomány szaknyelvi követelményeinek.
Most József Attilát idézem: "Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai." (József Attila: Töredékek)
Hogy mindennek mi köze e sorozat alapvető gondolatához, illetve az egész ember egészségéhez? Egyszerű. Mondhatom és ismétlem, hogy az egyén lelki egészsége azaz lelki egyensúlya szorosan összefügg az önazonosság érzésével, azzal, hogy tudja ő ki. Hogy nem kételkedik önazonosságában, még csak nem is rágódik ezen a kérdésen.
Az anyanyelv sokkal több mint közlési eszköz, különösen nekünk. A magyar nyelv önazonosságunk záloga és legtökéletesebb kifejezője vagyis lelki egészségünk kulcsa, egyik sarkalatos tényezője. A nyelv összeköt múltunkkal és mindazokkal, akik ma szintén magyarul beszélnek
Kosztolányi Dezső így fejezi ki nyelvünk és önazonosságunk egységét: "Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok." (Kosztolányi Dezső: Erős várunk a nyelv) "Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként." (Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről).

5. Anyanyelvünk bomlása

Ha igaz az, hogy "nyelvében él a nemzet", akkor nincs egészséges közösség egészséges nyelv nélkül. A beteg nyelv a beteg nemzet egyik kórtünete vagy inkább mindketten együtt, a nemzet és nyelve ugyanabban az önazonossági válságban szenved.
Nyelvünkre, melyhez hasonlóval aligha dicsekedhet más nép, nagyon büszkék lehetnénk. E nyelv tudatában, melyet nemzedékek végeláthatatlan sora alkotott, emelt fővel állhatnánk a világ előtt. Ehelyett más nyelveket majmolunk. Saját nyelvünk szókincsét folyamatosan sutba dobjuk, hogy csúnya, torzított és pontatlan nemzetközi szóáradattal helyettesítsük. Kifinomodott rendszerét napról-napra bomlasztjuk hozzá nem illő, más, idegen rendszert erőszakolva rá. Ugyanígy torzítjuk, satnyítjuk kiejtésünket, beszédünk zenéjét.
Másfél évvel ezelőtt, azaz ötvennégy év után hazatértem anyanyelvem bomladozó közegébe. Amikor elmentem még nem tudtam, hogy az anyanyelvet is el lehet felejteni. Miután szembesültem ezzel a kínos ténnyel, nekiláttam a magyar nyelv folyamatos művelésének. Míg én messze idegenben ápoltam, vigyáztam erre a drága kincsre, itthon más történt. Hazatértemkor rádöbbentem egy másik fájdalmas igaszságra, amit addig szintén nem tudtam: egy egész nemzet is elfelejtheti anyanyelvét, ha a többség úgy akarja. Minden jel arra mutat, hogy ez az ország kezdi elfelejteni őseink nyelvét azzal, hogy egyszerűen nem használja. Jó, rendben van, ez túlzás.
De azért ugye mégiscsak "fantasztikus, hogy a finanszírozók, menedzserek és imedzsmékerek, akik oda koncentrálnak, hogy a nemzet életét hezitáció nélkül pozitívan és globálisan privatizálják, valamint internacionálisan szponzorálják azaz orientálják, a médiák fórumain és kanálisain mekkora akciós és kommunikációs vehemenciával penetrálnak neuronjaink centrumába és mily transparensen preferálják eme régióban ősi nyelvünk graduális destrukcióját... Objektive garantálom, hogy ez nem koncepciós konstrukció, se nem tendenciózus definíció," hanem igaz való. Még hozzátehetném a hivatalos pszichológia terminológiáját, a lélektani szaknyelv helyett, a mentalhigiénét a lelki egészségvédelem helyett, a primér prevenciót az elsődleges megelőzés helyett, a rehabilitációt az utókezelés helyett, a fittséget az edzettség helyett, és így tovább. De inkább hagyjuk. Kosztolányi Dezső így is sokszor megfordul sírjában. Kazinczyról, Kölcseyről, Bessenyeiről és a többiek hosszú soráról nem is beszélve.
Mellesleg ami ma Magyarországon folyik az egyáltalán nem közeledés az úgynevezett haladó, művelt nyugat felé. Ez a beszéd ősbábeli nyelvkeveredés, lélekhasadásos szósaláta. Ez nemcsak nyelvrendszerünk bomlása, hanem a szép angol nyelv sértő bántalmazása is. Ebből egy kukkot sem ért, se Mariska néni se, János bácsi, de a művelt külföldi látogató sem. Ő csak hitetlenkedve hegyezi fülét. Úgy rémlik neki, mintha valami pidgin English-t hallana, mert pont így beszéltek a bennszülöttek a gyarmatokon.

6. A nyelvbomlás okai

Gyakran töprengek azon, hogy vajon mi is az igazi oka ennek az általános nyelvromlásnak. Az emberi mértékeken túl gyorsuló műszaki fejlődésnek kétségkívül szerepe van a nyelvek bomlásában. A mai világban a beszéd sokat veszített érzelmi tartalmából és elszegényedett. Szinte divat az érzelem mentesség a beszédben, az arcjátékban és a taglejtésben. A szaporodó nemzetközi szakszavak élmény- és életidegenek. A tudományosság és a korszerűség álarca alatt terjednek. Ugyanez észlelhető az angolban is. Azonban mindez nem kielégítő magyarázat ahhoz, hogy megértsük a magyar nyelv rohamos és nagyméretű bomlását.Az uralkodó idegennyelv-majmolás nemcsak azt mutatja, hogy tetszenek az új angol-amerikai kifejezések, hanem azt is, hogy már nem bízunk saját nyelvünkben, nem tartjuk eléggé érdekesnek, korszerűnek. Le akarjuk tenni, mint egy elnyűtt kabátot. Már nem szeretjük. Ki akarunk vedleni saját magunkból, önazonosságunkból. Talán már nem is akarunk igazán magyarok lenni. Ez nagy baj, mert nem lehetünk másak. Mindhalálig azok maradunk, ha akarjuk, ha nem. Aki ezt nem fogadja el, az lelki kárt okoz saját magának és környezetének. Önazonossága elbizonytalanodik, lelki egyensúlya meginog.
Keresem és nem találom az igazi magyarázatát annak, hogy miért akarna egy egész nemzet nyelvéből kivetkőzni. A lehetséges válasz talán egy lélekgyógyászati kisérletben rejlik (Matulis, 1977). Elmondom. Egy valaha több nyelvet beszélő tudathasadásos beteg alig volt képes érthetően kifejezni magát angol anyanyelvén. Mondatszerkezete szétbomlott és betolakodó, oda nem illő gondolattársítások zavarták beszédét. A szintén angol anyanyelvű és ugyanazokat az idegen nyelveket beszélő gyógyász rájött, hogy ennek ellenére a beteg kitűnően tudott fordítani a másik két nyelvre, oroszra és németre. Egy beszélgetés alkalmából, amelyhez valami nyugtató hatású szert fecskendeztek a beteg gyűjtőerébe, megkérdezte tőle a gyógyász, hogy melyik nyelven szeretné, ha folytatnák a gyógykezelést. "Azon a nyelven, amelyen a legkevésbé érzek." szólt a válasz.
Felötlött bennem a gondolat, hogy a legtöbb ember számára túl sok fájdalom kötődik magyar mivoltunkhoz, nyelvünkhöz. Talán nem bírjuk már az ezer éve elviselt közös fájdalmakat. Nyelvünkben benne van egész múltunk, a lelkünk és őseink lelke is, minden közös szenvedésünk. A közös tudattalanunk menekül a fájdalom elől és az a tévhit vezérli, hogy minél nagyobb mennyiségben zúdítjuk az idegen szót a magyar nyelvre, ezt minél jobban eltemetjük, annál kevésbé fáj majd. Talán itt rejlik a legmélyebb ok, abban a vak reményben, hogy a kiűzött lélek nem fáj ... De sajnos, az még jobban fáj.

7. A nyelv és a lelki egészség feltételei

Most a nyelvbomlás következményeiről kellene beszélnem, de ez szinte lehetetlen. Itt az ok és okozat kölcsönösen hatnak egymásra: a bomladozó nyelv árt önazonosságunknak és bizonytalan önazonosságunk árt nyelvünknek. Ahelyett, hogy az okot és okozatot megkísérelnők elválasztani, inkább vitassuk meg, hogy hol érintkezik az anyanyelv művelése a lelki egészségvédelemmel. Térjünk vissza a szétosztott lapokhoz. Ott a kedvező feltételeket összegeztem. A vitánk során beszéljük meg, hogy mi a mai valóság és mit tehetünk egyenként és együttesen.
A beszéddel mint az emberi kapcsolatok egyik megalapozójával kell foglalkoznunk. Nyelvhasználatunk meghatározza a mindennapi emberi érintkezések jellegét. A szétosztott lapon, a "mindennapi feltételek" végén megemlítem az egészségügyi dolgozók nyelvhasználatát is. Milyen szerepet játszik a nyelv az orvos és a beteg kapcsolatában?
A nyelvi illemtant, az anyanyelvtanulással együtt kora gyerekkorban sajátítjuk el. Ez az otthon, a család és az iskola feladata. Ahogy a mai anyák figyelnek és válaszolnak a csecsemők első gügyögéseire, a szeretet és gyöngédség, amellyel igazítják, javítgatják a kisgyermekek első nyelvi kísérleteit, ahogy az apa és az egész család beszél, figyel vagy nem figyel a nyelvhasználatára, meghatározza, hogyan beszélnek majd az emberek egymással húsz-harminc év múlva.
Az iskolás gyerekre nem csak az elsajátított anyag hat, hanem a nevelők, oktatók, tanárok anyanyelvi műveltsége, a magyar nyelv iránti szeretete. A nyelv és a gondolkodás ép úgy összetartoznak, mint gondolataink és érzelmeink, mint az érzelmek és a nyelv. Amikor lélekhasadásos módon meg akarunk szabadulni érzéseinktől, nyelvünktől, akkor gondolkozóképességünknek is ártunk.
A nyelvhasználatban tükröződnek a gyermekkori környezet társadalmi viszonyai is. Hogy miért más ma a valaha igaszságszerető, megfontolt, nyugodt, de jó kedélyű magyar ember, miért más még a beszéde is, az főleg e század eseményeire vezethető vissza. Az okok a korai gyermekkorban, az anya-gyerek viszonyokban, a szülők és nagyszülők keserves sorsában rejlenek. Ki mondhatná el ebben az országban vagy akár a jelenlevők közül, hogy szüleinek, nagyszüleinek könnyű és kellemes élete volt?

9. Zárószó

Még tovább lehetne sorolni anyanyelvi műveltségünk, nyelvhasználatunk szoros összefüggéseit az egyén és a közösség lelki egyensúlyával, testi-lelki egészségével:
Ugyanazzal a kérdéssel állok szemben, mint e sorozat minden előadója. Mit tehetünk? Hol kellene hozzáfognunk? Hiszen minden mindennel összefügg. Talán ebben az esetben a válasz egyszerűbb. Anyanyelvünk az utolsó kincsünk. Azt nem veheti el senki tőlünk. Csak rajtunk múlik, hogy ápoljuk, műveljük, korszerűsítjük vagy eldobjuk és sárba tapossuk. Anyanyelvünk sorvadásával együtt mi is sorvadunk. Aki szereti e nyelvet és érzi, hogy nélküle meghal a lelkünk, sokat tehet, a saját nyelvhasználata művelésével, példaadással. Nem könnyű feladat, de megéri az erőfeszítést. Egyek vagyunk anyanyelvünkkel. Egyforma emberfeletti életerő lüktet bennünk is és a magyar nyelvben is. Talán ha kölcsönösen támogatjuk egymást, megmaradunk és mesebeli hírmondókként járjuk be az eljövendő századokat.

Forrás: http://fox.klte.hu/~keresofi/