Megállni egy pillanatra…

 

Megállni egy pillanatra…

Biztosan sokan elgondolkodtak már, hogy milyen is lesz az, amikor szembe kell nézni azzal, ami elkerülhetetlen.
Nekem, gyakran eszembe jut, vajon hogy fogok viselkedni, hogy fogom érezni magam, amikor szembesülök azzal, hogy eljött az idő. Azt hiszem, még  visszakoznék, kérnék egy kis időt, még maradnék egy kicsit, hiszen az életemet még nem zártam le.  Azonban szembesülnöm kell azzal, hogy nincs több idő, nem várhatok tovább, bármennyi okom is lenne arra, hogy magyarázkodjak, tudni fogom, hogy a magyarázatoknak nincs már helye.

Akkor az idő és a helyzet rákényszerít, hogy átgondoljam, hogy éltem valójában, mi az, amit megtettem és mi az, amit nem. Akkor jön el az életemben az őszinteségnek az ideje, ahová talán sohasem jutottam el, mert annyi minden volt, amire figyeltem és figyelnem kellett, de nem figyeltem, mert nem szakítottam rá időt.
Akkor megérkezek oda, hogy le kell csendesednem és akkor már nincs helye sem a mellébeszélésnek, sem a hazugságoknak, sem annak, hogy többnek látsszam. Ezekre már nincs idő. Akkor eljön az ideje, hogy találkoznom kell magammal és észrevegyem azokat az értékeket, amik mindig ott voltak. Elkezdjem értékelni azokat az embereket, akik ott vannak körülöttem, csak én nem vettem észre.
Egy érintést, egy mosolyt, egy jó szót, egy hangot, egy finom ízt, egy csodás látványt, az embereket. Azt, hogy már egy egész emberöltő óta arra várnak, hogy észrevegyem őket. Ahogy így végignézek az életemen, hirtelen észreveszem őket és értékelem, hogy mellettem vannak.

Ez mind nagyon szép, azonban van a sorsnak egy igazán fura fintora, ami közbeszól, és akkor jövök rá, hogy nincs idő, ennyi volt, lejárt.
Akkor talán megbánok mindent, amit tettem, amit gondoltam, amit cselekedtem, vagy éppen amit nem tettem meg.
Innen nézve, vajon megéri az, ahogy a mindennapjaimat élem? Megéri ugyanígy folytatni? Vagy inkább meg kéne állni és elgondolkodni azon, hogy mi történik körülöttem, talán még nem késő változtatni azon, ami van.

Az életben, a városban nem sok minden késztet minket ezekre a gondolatokra. Én nem szoktam elgondolkodni a mindennapokban a halállal való találkozáson. Azonban, amikor szembekerülünk vele, akkor nem tudjuk, hogyan dolgozzuk fel, csak történik, és azt érezzük, nagyon fáj. Akkor szívesen fordulunk oda, ahol azt érezzük, megértik a fájdalmunkat és tudnak velünk lenni annak érzékenységében.

E sorokat a Platinum Hajdú-Bihar megyei Temetkezési Vállalat vezetője és munkatársai iránt érzett tiszteletem ihlette. Azért, mert ők is tisztelettel kezelik az életnek ezt az elkerülhetetlen fejezetét, amelyben azok a hozzátartozók, akiknek az életében elérkezett ez a szomorú, de elkerülhetetlen pillanat, méltósággal vannak támogatva.

Továbbá én hiszem, hogy akik ebben a támogató környezetben  mehetnek át ezen az időszakon, azoknak a búcsú és a végső tiszteletadás is könnyebb lesz és azzal az érzéssel helyezhetik szeretteiket végső nyugalomra, hogy amikor egy kapu bezárul, egy következő mindig kinyílik…

Debrecen-Portal

Teteje