Ha van olyan szakma, amire azt szokás mondani, hogy nem egy életbiztosítás, az a kötéltáncosoké. Egy drótkötélen hihetetlen magasságokban egyensúlyozni egy rúddal, közben lent ott a hívogató mélység, fent meg a szél, nem lehet kifejezetten kellemes, bár azt tisztán látjuk, hogy akkora adrenalinlöket lehet, amit könnyen lehet, hogy másképpen nem nagyon lehet elérni. Nik Wallenda egy többgenerációs cirkuszi akrobatacsalád leszármazottja, és szenvedélyesen keresi a meredekebbnél meredekebb kihívásokat, 80 méter magasban is biciklizett már és átsétált például a Niagara-vízesés felett, tegnap hajnalban pedig a Grand Canyon felett egyensúlyozott sikerrel egy öt centi átmérőjű kötélen, 500 méter magasan. A Discovery Channel jóvoltából tehettünk fel neki pár kérdést még a mutatvány előtt.

Általában milyen felszerelést használ egy kötéltánc során?

A felszerelést, amit használok, kifejezetten nekem készítették, rám szabták. Még maga a drótkötél is, amit a mérnökeim utasításai alapján gyártottak le. A fém kötélben, amit használok nincs semmiféle olaj vagy kenőanyag, pontosan azért, hogy egyáltalán ne legyen csúszós. Emellett a kötél kifüggesztése és összeszerelése is nagyon fontos momentum: ingákat kell függesztenünk a kötélre annak érdekében, hogy kiegyensúlyozzuk azt. Ezek az aerodinamikus (szélelvezető) ingák nincsenek máshova rögzítve, csak lelógnak a kötélről, de megvédenek attól, hogy a kötél megcsavarodjon a lábam alatt.

Egyáltalán nem használok biztosítókötelet, nem vagyok hozzárögzítve a kötélhez. Emellett természetesen megpróbálunk minden helyzetre felkészülni. Ha bármi történik, mialatt én a kötél közepén vagyok, pl. egy nagyobb széllökés vagy bármi, ami kényelmetlen vagy kifejezetten rossz, akkor leereszkedem a kötélre és megkapaszkodom. Készülök, tréningezem magam minden lehetséges helyzetre. És van mentőegységem is, akik 30 másodperc alatt ott tudnak teremni a kötélen. Ha szükséges, lehoznak a kötélről.

Félt valaha is a kötélen?

Nem, tudniillik félni nagyon veszélyes dolog. Én tisztelem a félelmet, azt szoktam mondani, hogy a félelem egy választási lehetőség, de a veszély valós. Eldönthetem, hogy akarok-e félni vagy sem, de a veszély már rajtam kívülálló, tőlem független dolog. Mindig ott van körülöttem, ezért ez az egész, amit csinálok, egy nagyon komoly mentális játék. Ahogy egyre idősebb lettem, megtanultam, hogy ezeket a gondolatokat hogyan kell teljesen és biztonságosan kizárni a fejemből.

Nagyon fontos, hogy ne csak fizikailag, hanem mentálisan is megfelelően felkészüljek. Ezt pedig úgy érem el, hogy elképzelem és gondolatban lefuttatom magamban a legrosszabb forgatókönyveket, amik megtörténhetnek, és amikor a föld közelében edzek, azt képzelem, hogy a Grand Canyon felett vagyok. A Canyon felett pedig azt képzelem, hogy a föld közelében kifeszített kötélen edzek. Ezért olyan fontos az edzés.

Rekordok a világ körül

Nik Wallenda számos világrekordot állított fel a kötéltáncos mutatványok kategóriájában. 2001-ben Japánban a családjával (maguk is mutatványosok) négyszintes, nyolcszemélyes piramisba rendeződve sétáltak át egy 10 méter magasan kifeszített kötélen. Ez volt az első világrekordja. A másodikat és harmadikat 2008-ban állította fel Newarkban, ahol egy 13 emelet magasban kifeszített, 76 méter hosszú kábelen biciklizett (magassági és távolsági rekord is egyben).

2010 augusztusában a Bahamákon megdöntötte előző biciklis rekordjának magassági részét, amikor az óceán felett 80 méter magasan kifeszített, 30 méteres drótkötélen kerékpározott, majd egy nappal később egy helyi szálloda trópusi akváriuma felett kötéltáncolt 610 méter hosszan, ami személyes csúcs volt számára. 2012-ben 116 éves tiltás után elsőként sétált át a Niagara-vízesés felett - ehhez a mutatványhoz az amerikai és a kanadai állam is megváltoztatott pár törvényt.

Korábban azt nyilatkozta, hogy nem akar kötéltáncos lenni felnőttként, mert túl kockázatos szakma. Mi változtatta meg ezt az elhatározást?

Azt gondolom, hogy bármely előadó ugyanazt felelné erre a kérdésre: közönség előtt szerepelni az olyan érzés, amiért érdemes élni, nagyon sok örömöt ad. Az én esetemben emellett több tényező is közrejátszott. Az egyik a cirkuszi iparág helyzete volt, ugyanis az én családom világa leginkább a cirkuszi világ és nem a mutatványosoké, de a cirkusz, mint iparág rohamosan hanyatlik. Eljött az a pont, amikor úgy éreztem, hogy nincs más választásom, csak az, hogy a jelenlegi irányba indulok el.

13 évesen léptem fel először nyilvánosság előtt és ezért újra hangsúlyozom, hogy közönség előtt fellépi felejthetetlen élmény. Bízom benne, hogy amikor az emberek majd élőben követik, ahogy áthaladok a Grand Canyon felett, akkor inspirálom őket. Életcélomnak tartom, hogy inspiráljam az embereket - mindegy milyen kihívásokkal kell szembenézniük, legyen szó rákos betegség leküzdéséről vagy pénzügyi problémákról.

Ha mindezzel megvan és hazamegy, mit csinál a szabadidejében kikapcsolódásként?

A családom rettenetesen fontos a számomra, ezért velük fogom tölteni az időmet. Három gyerekem van: egy 15 és egy 12 éves fiam és egy 10 éves lányom.

Tudjuk, hogy a kötéltánc iránti szenvedélye a családjához köthető, több generációra visszamenőleg. Úgy hallottam, a lánya, Evita, a nyomdokaiba szeretne lépni. Mesélne arról, hogyan segíti őt az edzésekben, és hogy a lányának milyen érzései vannak a következő nagy kalandja kapcsán?

Minden gyerekem tud a kötélen sétálni és nagyon jól megy nekik. Sohasem kényszerítettem őket, hogy gyakoroljanak, maguktól álltak neki. A kertünkben vannak kifeszítve és ez egyfajta játszótér nekik, nagyon élvezik. Evita nagyon szeret szerepelni közönség előtt. Bátorítom is, hogy ezt tegye, de nem viszem túlzásba. Természetesen szülőként azt szeretném, ha a gyerekeim a szívüket követnék, hogy azt csinálhassák, amit igazán szeretnek. És ha ez a kötéltánc lesz, akkor megtanítom őket, hogy hogyan kell a legjobban és a legbiztonságosabban művelni azt. De ha az egyik fiam például agysebész szeretne lenni, abban is támogatni fogom.

Az edzésben az egész családom nagyon segítőkész. Természetesen aggódnak értem, de tisztában vannak a képességeimmel is és tudják, hogy rengeteget edzek is, emellett azt is elfogadják, hogy ez a szenvedélyem és ezt szeretem csinálni. Bizonyos szempontból mindannyian veszélyeztetjük saját életünket, nap mint nap, amikor átmegyünk az úttesten vagy beülünk az autónkba és vezetünk. Megdöbbentő, hogy mennyi ember hal meg autóbalesetben. Mindezek miatt is minden reggel, amikor elviszem a gyerekeimet az iskolába, megölelem őket és elmondom, mennyire szeretem őket. Nem azért, mert utána kötélen fogok sétálni, hanem azért, mert utána visszaülök az autómba és hazavezetek.

Készült valamilyen speciális edzéssel a mostani rekordkísérletre?

Igen, nagyon sok edzés áll mögöttem. Két éves koromban kezdtem el edzeni, akkor kezdtem el kötélen sétálni, de a családom mögött már több mint 200 évnyi tapasztalat áll. A Grand Canyonra való speciális edzés egészen pontosan június 6-án kezdődött el a szülővárosomban, a floridai Sarasotában. Egy ugyanolyan hosszúságú kötelet feszítettünk ki, mint ami a Grand Canyon felett is lesz, csak jóval alacsonyabban. Itt hasonló körülményeket tudtunk teremteni, megegyező feszítőerővel, mesterségesen létrehozott széllel és függőleges légmozgással.

Igyekeztünk mindenre gondolni, ami a Grand Canyon felett problémát okozhat. Azt gondolom fizikailag elég jól felkészültem. Ami azt illeti jóval lényegesebb az, hogy mentálisan is felkészült legyek, ez kulcsfontosságú tényező. Talán kijelenthetem, hogy az életpályám ezen szakaszán, ez a séta sokkal inkább mentális, mint fizikai kihívást jelent, éppen ezért nagy hangsúlyt fektettem erre. Többször kimentem már arra a helyre, ahol indul majd a séta, csak leültem, és elképzeltem, ahogy átmegyek. Igyekszem számba venni az összes tapasztalatomat, és csak a pozitívumokra koncentrálni.

Mennyi ideig készült erre a mostani fellépésre?

2008-ban álltunk neki a helyszínkeresésnek, szóval már több mint 5 éve dolgozunk ezen a projekten. Amikor megtaláltuk a megfelelő helyszínt, elkezdtük intézni az engedélyeket. Ez a hely a kanyonnak egy elhagyatottabb része, nagyon kevés ember jár erre, ezért még az utat is ki kellett építeni, hogy el lehessen majd jutni a séta helyszínére. Szóval egy igen hosszú folyamat volt a szervezés, még a Niagara feletti séta megszervezésénél is több időt vett igénybe.

A Grand Canyon feletti sétát nevezhetjük élete eddigi legnehezebb mutatványának? Láthatunk majd Öntől valamilyen különleges trükköt a kötélen?

Számomra minden egyes séta éppen annyira veszélyes, mint az összes többi. Mindegy, hogy 5 méterre vagyok a föld felett, vagy 500 méterre, ugyanolyan veszélyes, mert ha leesek, meghalhatok. Számomra a túlélés esélye mindkét esetben kicsi. Más szempontból nézve valóban a Grand Canyon a legveszélyesebb, mert kiszámíthatatlanok a körülmények, nagyon hosszú a táv, és nagyon magasan van a kötél. Hogy csinálok-e különleges trükköket? Az élő adás különleges kihívást tartogat a számomra, ugyanis kamerákat kell viselnem. Négy kamera a testemre erősítve, csak úgy mint a rúdra, két mikroport csomag, fülhallgató, különféle elemek mindezekhez. Ez jelentős súlytöbblet, ami miatt nem lehet kézen vagy fejen állni a kötélen, vagy bármi egyéb trükköt bemutatni.

Volt már bármilyen problémája vagy balesete a felkészülések során?

Nekem személy szerint sosem volt balesetem, de a családomban természetesen előfordult. Konkrétan eddig öt családtagom életébe került a szakmánk. Tanultunk a hibáikból, felhasználtuk ezt a tudást arra, hogy még biztonságosabbá fejlesszük a technikánkat. A felszerelések összerakása, felépítése kulcsfontosságú. A dédapám részben az idős kora, részben viszont azért vesztette életét 1978-ban, amikor Puerto Rico-i San Juan-ban két épület között kifeszített kötélen akart átmenni, mert nem volt megfelelően rögzítve a kötél. Az ő esetéből tanultak alapján fejlesztettük a kötél rögzítésének technikáját és azt is megállapítottuk, hogy ebben a szakmában is van nyugdíjkorhatár. Én 73 évesen már bőven nem fogok kötéltáncosként tevékenykedni.

Eltekintve a Grand Canyon feletti sétától, így is volt már számos lélegzetelállító mutatványa, igen magas rizikófaktorral. Melyik séta során volt a legkevésbé biztos magában és miért?

Végigcsináltam ugyanazt a mutatványt, ami annak idején a dédapám életébe került - ez a legemlékezetesebb kötéltáncom, és biztos, hogy ez áll legközelebb a szívemhez. Nagyon megindító és feszült érzés volt egyszerre. Találkoztam az újságíróval, aki interjút készített Carl dédapámmal, mielőtt ő felmászott a kötélre. Adott egy interjút az utcán, és tíz perc múlva halott volt. Ugyanez az újságíró, pontosan ugyanott beszélt velem, majd tíz perc múlva én másztam fel a kötélre. Nagyon sok minden átfutott az agyamon. Itt halt meg a dédapám, akire felnéztem.

Mekkora a távolság a Canyon két széle között, és mindezt milyen magasságban? A mutatvány esélyes egy újabb Guinness Rekordra?

Nos, a távolság és a magasság is körülbelül fél kilométer. Valóban, Guinness rekord lehet belőle, ez lehet egyszerre a leghosszabb út és a legmagasabban végrehajtott mászás természeti környezetben. Általában nem én jelentkezem, hogy rekordot döntsek, engem keresnek meg. Most is így történt.

Mit van, ha már kint van a kötélen, és ott jön rá, hogy ez nem fog menni?

Ez egy nagyon kemény vállalkozás, és azért is, mert egy egész csapat dolgozik rajta. Ez nem csak rólam, hanem róluk is szól. Hihetetlenül tehetséges mérnökök vesznek körül, akik közül sokan a rokonaim. A csapatvezető mérnök például a nagybátyám. A biztonsági koordinátor az apám. Ha esetleg mentésre lenne szükségem, akkor a kanyon mindkét oldalán szükség van mentőcsapatra. Ők a drótkötél két végén, két-két kis felvonószerkezetben állnak. Ha valami baj történne, akkor ezekkel a kis kocsikkal sietnének a segítségemre.

De ha bármi is történne – például megzavarna egy nagyobb széllökés – és leesnék a kötélről, akkor a tervek szerint megpróbálnék megkapaszkodni a kötélben, amíg a mentőcsapat oda nem ér. Elméletileg 30-45 másodperc alatt ott tudnak lenni értem. Hát ez lenne a biztonsági mentés. Persze balesetek mindig történnek és mindig megpróbálunk a legrosszabbra felkészülni. Gyerekkorom óta arra edzek és gyakorlok, hogy fent maradjak a kötélen, és természetesen arra is, hogy mit lehet csinálni, ha leesek a kötélről.

Említette a magas kockázatot. Van életbiztosítása? És ha igen, megmondja a biztosítási összeget?

Sejtheti, hogy ebben a szakmában nagyon nehéz életbiztosítást kötni. És nagyon költséges is. Van életbiztosításunk, de a számokkal nem foglalkozom, hogy őszinte legyek. Van egy asszisztensem, aki minden ilyen speciális dologgal foglalkozik. Annyit tudok, hogy nagyon költséges, főleg egy ilyen eseménynél, mint ez.

Van valami egyéb hivatás, amit szívesebben csinálna, mint a kötéltáncot?

A szüleimnek nagyon kemény munkába került az, hogy úgy éljünk, és azt csináljuk, amit most. Voltak olyan idők, amikor anyagi gondokkal küszködtünk. A szüleim megpróbáltak távol tartani a családi vállalkozástól, mondván nincs benne jövő. Ekkor én is így láttam és jelentkeztem a főiskolára. Gyerekorvos szerettem volna lenni, és fel is vettek a floridai egyetemre. Az egyetem kezdete előtt volt még egy utolsó előadásom, melyet magam is a kötelektől való búcsúnak szántam. De aztán ez mégiscsak arra ösztökélt, hogy folytassam. Viszont úgy döntöttem, ha már folytatom, akkor azt nagyban csinálom. Talán ezért is törekszem minél több világrekord megdöntésére.

2013.06.24. - sportgeza.hu -