Valamikor régen az autókkal úgy voltam, mint a képes lexikonokkal. Csak a formájukat ismertem.

Szép nagy szines, ami jól néz ki. Van belőle szögletes meg gömbölyűbb. Egyik nagy, a másik kicsi, gyors, lassú, hangos meg kevésbé hangos. Én igazából úgy voltam vele, hogy csak egy vasdarab, aminek ha nyomod, akkor gurul.  

Még szerencse, hogy tud változni az ember, ugyanis még mindig bunkossal kergertnénk a  mammutot.  Igaz, ez hosszú évezredeket ölel fel. Ezért evolucionak hivjuk.

Nálam ott jött el ez a változás, amikor elkeztem többet vezetni. Akkor egy különös kapcsolat vette kezdetét a kocsi és köztem. Ugyanis hiába csak vas és csavar, egy idő után már nem tudtam ezt mondani róla.

Ezt onnan éreztem, hogy minél többet vezettem, annál jobban kezdtem érezni a határait, éreztem  mit bir a kanyarban és tudtam, mit szeret és mit kevésbé. Ott van például a parkolás vagy a kanyarodás. Nem látom az autó elejét, de érzem hogy elfér, bár tudom, hogy csak 2-3 cm rés van a másik és az én autóm között.

Ezeknek a "kis" gépeknek lelke van, amivel törödni kell. Szeretni kell öket, ápolni és karban tartani. Ki ne ismerné azt, hogy a tiszta autó valamiért jobban megy.

Hallotam egy mondást:  “ pesszimista környezetben a gépek elromlanak”.  Szóval, ha egy autó nem úgy szolgál, ahogy szeretnénk, akkor elgondolkodtató, hogyan is bánunk vele.

Nem csak kihasználni kell, hanem törődni vele és ezt ő hálásan viszonozni fogja nekünk.

by Debrecen-Portál