Valószínű, hogy a sajtot véletlenül fedezték fel, oly módon, hogy az állati gyomorból készült tárolóedénybe rakott tej egy idő után aludttejre és savóra bomlott. Erről a történetről számos legenda szól, s az egyik szerint a sajtot egy arab nomád fedezte fel, aki tejjel töltött meg egy nyeregtáskát, hogy azt fogyassza az úton, ameddig keresztüllovagol a sivatagon. Több óra lovaglás után megállt, hogy szomját oltsa, és látta, hogy a tej sápadt vizes folyadékká vált, amelyben szilárd fehér darabokba vált ki a sajt.

A letelepedés és a szarvasmarha, juh, kecske háziasítása után, az emberek saját maguk is fogyasztani kezdték a tejet. Mivel egyes csoportok szükségletét meghaladta a tej mennyisége, ezért agyagedényekbe tették a maradékot. Akkoriban nem törődve a higiéniával, nem mosták ki az edényeket. A szennyeződés, esetleg más - az edényekbe maradt folyadék, régebbi tejmaradék - elősegítették a tej savanyodását. A melegnek köszönhetően, pedig a savanyodott tej sűrűsödni kezdett. Az embereket rávette a kíváncsiság, hogy a folyékony tejből keletkezett sűrű masszát megkóstolják. Ekkor keletkezett az elsők között az aludttej. A tejben lévő tejsavnak és a rendelkezésre álló napsugárzásnak köszönhetően, az aludttej az emberiség szerves részévé válhatott.

Az ókori keleti kultúrákban, a véletlen folytán megismert tejterméket már magasabb színvonalon, mesterségszerűen készítették. Az ókori Görögországban is rábukkanhatunk a sajtgyártás nyomaira. Homérosz a sajt mágikus erejéről beszél az Odüsszeia mítoszában. A kecskesajt fontos szerepet töltött be a kereskedelem terén, erőt adott a harcba indulóknak, sőt még szerelmi ajzószerként is alkalmazták, Hippokratész pedig a gyulladások leküzdésére a kecskesajtot javasolta.

Az ókori Rómában ugyancsak becsben tartották a sajtokat. Róma középső területein nagy mennyiségben állítottak elő sajtokat, hiszen a rómaiak étrendjének egyik legfőbb összetevője volt. Ők ismerték az oltott és kemény sajtokat egyaránt, a parmezán ősét pedig már a rómaiak is élvezhették. A sajtot nemcsak nyersen, hanem pácolva is fogyasztották a rómaiak. Rengeteg recepttel szolgáltak. Olajban, ecetben, borban és fűszerekben pácolták és a sajtok sütését sem vetették meg.

Nagy Károly idején a kolostorokra bízták a tejipari termelés fokozását. A szerzetesek és apácák nagyon nagy szerepet játszottak a ma is közismert sajtok készítésében. A klérus mivel írástudó volt, a sajtkészítés receptjei feljegyzésre kerülhettek. Azokat formálták az idő múlásával, így születtek a ma is közismert pikáns sajtok.

A sajtok készülhetnek tehéntejből, kecske és juhtejből, bivalytejből, szamár, teve és lótejből egyaránt. Kicsit furcsán hangzik, mégis tudnunk kell, hogy bizonyos országok a lehetőségeiket kihasználva próbálnak megélni. A sajtok közül ismerjük a túrót, a krémsajtot, a lágy sajtokat, a kemény sajtokat és a félkemény sajtokat egyaránt. De vajon mi is a különbség közöttük?

A túró tulajdonképpen éretlen sajt. Elkészítése után egyből fogyasztandó. A lágy sajtokat nagyon rövid ideig érlelik, ezzel érik el a lágyságát és azt, hogy kenhető állagú lesz, mivel sok vizet és zsírt tartalmaznak. A félkemény sajtok már az érettebb fajtából vannak, ők a könnyen szeletelhető sajtok. A kemény sajtokat sokáig érlelik. Ezeknek alacsony víztartalmuk van és magas zsírtartalmuk.

A házilag készített sajtok különböző választékát, túrót, tejfölt, joghurtot találhatnak Önök is a Fókusz tej üzletében a Szent Anna utcán. Érdemes kipróbálni a Müzli Varázst is, amiben mi magunk állíthatjuk össze a kedvenc müzlinket azzal a joghurttal, amelyiket a legjobban szeretjük.