Színházi szisztémák címmel jelent meg a napokban Tóth Dénes tanulmánygyűjteménye a Csokonai Színház 1989-2011 közötti időszakáról. A kötet bemutatóján megemlékeznek a teátrum operatársulatának 60 éves jubileumáról is. Közreműködik Bódi Marianna magánénekes, Szentai Cecília korrepetitor és Kornya István szerkesztő.
Az elmúlt esztendőben megjelent Beszédes gesztusok című (a színpadi táncról szóló, folyóiratokban megjelent tanulmánygyűjtemény), valamint Az avantgárd hercege címet viselő szakmai kismonográfia (Palasovszky Ödön színházi újítóról) után idén fejeztem be a harmadik kis színháztörténeti kötetemet, a Színházi szisztémák a rendszerváltozástól napjainkig (1989-2011) című, a Csokonai Színház közelmúltját áttekintő munkát. A kötet fejezetei: Publikálni a publikumnak – esszé a színikritikáról, A rendszerváltozás – meg a Csokonai Színház (1989-2004), A kortárs dráma színpadán – a Horváth Árpád Stúdiószínház története (1989-2006), Muzsika a deszkák felett – az operatársulat közelmúltja (2000-2010), Forradalom a színházban – Vidnyánszky Attila társulatának első öt szezonja (2006-2011).
A munkára a színháztörténeti alapvetés és a forrásközlés műfajának ötvözésével – azaz a történések tárgyszerű leírásával, s esszészerű elemzésével vállalkoztam. 
Ebben az időszakban színikritikusként követtem nyomon az előadásokat napi- illetve hetilapokban (Hajdú-bihari Napló, Debrecen, Nagyítás) és a teátrális folyamatokat folyóiratokban (Debreceni Disputa, Debreceni Szemle, Mediárium, Operaélet, Táncművészet). Azt gondoltam: szakírói-művészetkritikai tapasztalataim okán talán képes lehetek rögzíteni/láttatni a színház félmúltjának történetét.
Színházról, operáról, balettről, bábjátékról 1974 óta publikálok helyi lapokban és országos szakmai folyóiratokban; szám szerint 365 színházi tárgyú írásom jelent meg. Indíttatásom családi: édesapám haláláig a Napló elődje, a Néplap zenekritikusa volt, édesanyám negyedszázadon át szolgálta a Csokonai Színház operatársulatát: karénekesként, korrepetitorként és súgóként. Természetes módon ötéves korom óta színházba járok, s természetesen a legtöbb előadást a mi színházunkban, Debrecenben láttam. „Bennfentes” voltam öltözőkben és zsinórpadláson, zenekari árokban és gyermekstatisztaként a színpadon, mégsem (vagy éppen ezért nem) gondoltam rá, hogy színházzal vagy zenével foglalkozzam. Kamaszkorom óta újságíró akartam lenni – s ez különösebb erőfeszítés nélkül sikerült. Ám rajtam is kitört a „teátrális láz”: posztgraduális úton elvégeztem a Színművészeti Főiskola színházelméleti szakát, olyan tudós tanárokat hallgatva, mint Hegedűs Géza, Elbert János és Ungvári Tamás. A hatásuk nem maradt el: megjelent írásaim harmada színházi tárgyú.
Apám, dr. Tóth Dénes zeneszerző és esztéta utolsó kritikáját követően éppen húsz év múlva kezdtem ugyanabba az újságba (Néplap/Hajdú-bihari Napló), olyasmiről írni, amiről apám zenekritikusként: táncról, operáról... Annak idején a magam kedvére végeztem el a főiskolát. Hogy jobban értsem, amit látok. Mint habitüé, a színház szakmán kívüli rendszeres látogatója és (fele)barátja pedig mindig azért írtam, hogy mások is jobban értsék, amit látnak. S a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola kommunikáció szakán is azért tartottam színházkritikai speciálkollégiumot, hogy a leendő újságírók jobban értsék, amit látnak. Így kötődtem tehát a színházhoz a saját mesterségemen keresztül. (Később – 1987-ben és 2007-ben – szerkesztőként két lapnál is közönségdíjat kezdeményeztem „Az évad színházi művésze” címen.)
A leghosszabb ideig – 1999-2011 között – a Debrecen hetilapban publikáltam színikritikákat, 12 évadon át, átlagosan évi 12 előadásról. E kötet folyóiratokban megjelent tanulmányai is ebben az időszakban születtek – kivéve a megújult társulat első öt évadáról írott anyagot, ez most kerül nyilvánosságra.
Tóth Dénes
