Interjú David Beerivel a fény festőjével

Beeri Dávid festőművésszel beszélgettünk, miközben megcsodáltuk képeit.

Ültünk a kis szobában a sok-sok értékes alkotás között és csak hallgattuk ezt az embert, aki már annyi mindent megért ebben az életben.

Elmondanád a történetét annak, ahogyan eljutottál idáig? Gyönyörűek a képeid.

1951. 7. hó 9-én születtem Nyírbélteken és egy nagyon szegény családból származom, három fő vérvonalból (zsidó – apai nagyapám, magyar és cigány – nagyanyám, az anyám teljesen magyar származású volt). Szakértők szerint a festészetemnek nagyon jót tett ez a többirányú vérvonal, mely érződik a képeimen.  Szín- és témavilág, technika stb. Nem végeztem akadémiát vagy főiskolát. Autodidakta módon tanultam a festészetet, de azt mondják, hogy szakmailag elértem a legmagasabb szintet. 16 éves koromban kezdtem dolgozni.  Nagyon sokat dolgoztam különféle cégeknél, sőt menetközben kitanultam egy-két szakmát. Például voltam szabó is, mellyel nevet szereztem és csodálatos úri divatot hoztam be. Semmit nem tudok szokványosan csinálni, bármihez fogok (nevet). Már messziről megismerték, hogy az, az általam varrt nadrág vagy zakó volt és vannak, akik a mai napig őrzik, bár már sallangokban áll az egész ruhadarab. Eljött az idő, amikor megházasodtam… a feleségem nem hallgatott rám, amikor azt akartam, hogy önálló életet éljünk. Mindketten szabóként dolgoztunk. Azon voltam, hogy minél több pénzt keressek. Már akkor tudtam, hogy festenem kell, és nem húzhatom tovább. 25 éves voltam akkor. Nem akartam az időből kifutni. Sajnos a feleségem nem akart velem jönni. Én belevetettem magam a munkába egy bérelt lakásban. Éjt nappallá téve dolgoztam.

1975 decemberében kezdtem el módszeresen festeni. Előre tudtam, hogyan fogok én ebben alakulni, mert ez egy konkrét program. Sokak meglepetésére nagyon sok minden beteljesedett, amit előre jeleztem. 3 éves gyakorlattal egy fél éves szervezés után Pesten kiállították a képeimet és ennek országos híre ment. Szárnyra kaptak, befuttattak és elkezdték vásárolni a képeimet magánszemélyek, gyűjtők, múzeumok, sőt még egy frankfurti néprajzi múzeumba is vettek néhány képet. Megkezdődtek a kiállítás sorozatok és látványosan haladtam előre. Úgy látták, hogy ez történelmileg is egy páratlan dolog. Meglepődtek, hogy 3 év alatt ilyen szintet el lehet érni.  Mondhatjuk, hogy ekkor fedeztek fel. Egy delegáció jött el hozzám kisbusszal. Azt akarták, hogy legyen kiállítás a képeimből, bár látszott, hogy ez még nem egy kiforrott anyag. Ők mégis szinte erőszakkal vittek el festményeket a kiállításra.  1983-ban már gyűjteményes kiállítást rendeztek nekem, amely egy festő életében egy jelentős dolog, mert fejlődési korszakokat mutat be. Ezt a Pestmegyei Művelődési Központban, Szentendrén rendezték meg. Volt ott egy ismerős stáb a televíziótól, akik már csináltak velem műsort. Valamint rádiósok és újságírók is.

Aztán egy darabig nem voltak kiállításaim, mert az akkori korszaknak más volt a szellemisége, mint amit én képviseltem. A képeim témái mindig is a szívügyeimet tükrözték. Néhány olyan témát is feldolgoztam, melyekkel a társadalom is foglalkozik és szerintem nagyon fontosak. Például a cigányság integrációjával kapcsolatos elképzeléseket festettem meg. A lényege az volt, hogy a cigányságnak be kell illeszkedni, úgy hogy megtartja a kultúráját (tehát nem asszimilációról beszélek). Tehát integrációról van szó, amikor megmarad a jellege a népcsoportnak. De le kell faragnia néhány durva dolgot az életéből, kezdve a gondolkodásával. Szemléletváltásra van lényegében szüksége a cigányságnak, hogy fel tudja ismerni a helyzetét és be tudjon illeszkedni. Amíg ez nem történik meg, nem lehet sikert elérni. Én ezt képekben fogalmaztam meg. Egy példa: volt egy nagyméretű 140x120-as kép. Egy kivágott fa, csak a fatörzs van meg, egy új hajtás nőtt ki zöld levelekkel, és a kifűrészelt fatörzsön egy törött nyakú hegedű, mellette egy kis koldus kendőn egy darab száraz kenyér. Állt a fatörzs mellett egy 16-18 éves cigányfiú – arra célozván, hogy a fiatal generációnak változnia kell, náluk kell kezdeni a lényegi munkát. Feltűrt nadrágszárral, félmeztelenül állt ott maga elé nézve, azon gondolkodott, hogy mit csináljon. Mert annak a régi életmódnak, a kis kolduskenyeret kereső hegedűnek vége van. Új világot írunk. Be kell illeszkedni, felgyűrt nadrágszárral neki kell kezdeni a tanulásnak és a munkának. A régi világ már nem járható. Nem a művészi szintű tehetségekről beszéltem a képen. Mindig alkalmazkodni kell az adott helyzethez. Én ebben láttam a megoldást. Az új hajtással telefestett ág az új világot jelképezte.

A képeim a társadalom közös szemléletét ábrázolták. A társadalom is azt akarja, amit én, hogy beilleszkedjen a cigányság. Akkoriban, amikor ezeket a képeket festettem, vettem feleségül Mártit, a nyolc gyerekem anyját. Ő kisegítő iskolában dolgozott. Üldözöttnek éreztük magunkat, mert a képeim nem illeszkedtek bele az akkori elvárásokba. Erkölcsileg és anyagilag is leépültünk, a vegetáció szintjére kerültünk. Egy képet sem tudtam eladni. Ez így ment egy ideig.

Mi közben hívő keresztények lettünk. Hirdettem az evangéliumot, sokakat megtérésre vezettem, akik új életet kezdhettek ez által. Megújultak, meggyógyultak, egyenes irányba jöttek gondolatilag, lelkileg és boldogok voltak. A lehetetlen helyzetünkből úgy kezdtünk kimozdulni, hogy egy isteni sugallatot kaptam: azt mondta nekem Isten, kezdjek el készülni és minél hamarabb utazzunk külföldre. Elkezdtünk készülni a nagy útra, megszületett az első gyerekünk. Elindultunk Német országba, Münchenben volt a feleségem nagybátyja. Gondoltuk, hogy felkeressük őt és majd biztosan tudnak nekünk segíteni a feleségével, de sajnos nem sikerült találkoznunk. Valami isteni sugallatra ismét belőttem egy várost a térképen és valahogy eljutottunk Schweningenbe, de én egy hétig nem aludtam semmit. Egy időre gyűjtőlágerbe kellett mennünk Karlsruhéba, ahol egy hónapig voltunk. Onnan kihelyeztek minket egy rendes lágerbe a Bodeni tóhoz, a svájci határ közelébe. Ott voltunk egy fél évig. A feleségem nagyon nehezen viselte az ottani körülményeket és teljesen legyengült. Ott szülte a második gyerekét, féltünk, hogy rámegy az élete. Szoptatós anyaként egyáltalán nem tudott pihenni a tábori körülmények között. Akkor Márti szólt, hogy valaminek történnie kell, mert nem bírja már tovább. Azt mondtam neki: mondd, hány napot bírsz még, számold össze nagyon reálisan, nézzél magadba… Azt mondta, három-négy… nagyon erősen kitartva talán öt nap.

Azt gondoltam, hogy akkor Istennek öt napon belül cselekednie kell, hogy elkerüljünk innen. Szerencsére se a csecsemőnek, se Mártinak nem lett baja, mert Isten cselekedett. Aznap éjjel, amikor megbeszéltük a feleségemmel, hogy mennyi ereje van még, álmot láttam. Isten hangját hallottam (akár hiszitek, akár nem). Szólt Isten. Egy csodálatos, nyugodt, mély és tiszta férfihang volt: „Reggel tegyétek rendbe hamar a szobátokat, mert két férfi fog bejönni hozzátok.  Írótoll lesz a kezükben és azt fogják mondani, hogy írjatok alá. Ne kérdezzetek semmit, csak írjátok alá! Elvisznek benneteket egy jobb helyre és visszanyeritek az erőtöket.” Én már attól kezdve nem tudtam visszaaludni. Néztem Mártit, ahogy feküdt a vas emeletes ágyon a picivel. Én a másikon voltam, körbenéztem, olya pici volt a szoba, hogy csak zsúfoltan fértünk el benne a holminkkal. Három lágerben voltunk összesen több, mint egy éven keresztül és mindenhol sok fotót csináltam sok-sok mindenről. Amikor láttam, hogy Márti megmozdult és felébredt, szóltam neki. Azonnal kelt is fel, rendbe tettük a szobát, és ahogy az utolsó simításokkal végeztünk, kopogtak az ajtón. Két magas férfi lépett be. Írótoll volt a kezükben. Az egyiket megismertük, ő volt a főgondnok. Röviden elmondták, hogy miről van szó, hogy kapunk lehetőséget egy másik városban egy felújított lágerben, amely még nincs megtelve, ezért nem sokan vannak. Lehetőség nyílt arra, hogy néhány családot elvigyenek oda. Ránk is gondoltak látván a sanyarú helyzetünket. és szeretnének segíteni rajtunk. Nem kérdeztünk tőlük egy szót sem. Ránéztem Mártira, ő meg rám… végig gördült a könny az arcán, fogta a tollat és aláírta a papírt. Ezután javulni kezdtek a dolgaink, jobb lett az életünk.

Valamit még el szeretnék mondani. Történt velem egy lelki dolog… 1979. augusztus 7-én éjszaka. Addig teljesen hagyományos módon festettem, azzal a festési technikával futottam be. Még vannak fotóim és néhány kiadványban lehet velük találkozni. A nevezett dátumkor egymás után háromszor elragadtatásba kerültem, ami reggelig is eltartott, Istennek egy angyala jött értem és akkor valamit tett velem Isten. Ez egy égi csoda volt. Onnantól minden átmenet nélkül szellemivé váltak a képeim, amelyeket festettem. Jött ez a szellemi korszakom, ez a finom technika, különös fényviszonylatok és színvilág. Előre megmondta Isten nekem, hogy mi lesz. Utána, 3 és fél évre rá, megtértem Istenhez. Attól kezdve megint egy minden átmenet nélküli váltás jött, a fény és a világosság. Bár a technikát már megkaptam, addig sötétek voltak a képeim, mint a lelkem. Tudjátok, mint ahogy Jézus hirdeti: nem láthatja meg Isten országát, csak aki újjászületik víztől és szentlélektől. Nos, ez velem megtörtént és az első képemen az újjászületésemtől kezdve, minden átmenet nélkül fény, belső kisugárzás jelent meg. Csodálatos! Amikor az apám eljött hozzám Debrecenbe, ahol feleségemmel laktunk, meglátta az új képeket. Nézte, állt előttük és a könny elkezdett folyni a szeméből. Csak annyit kérdezett:  „Fiam, honnan vannak ezek a képek? Ilyen csodálatosakat még soha nem festettél!” Mondom, Apu, nem tudom én sem. Majd, ha megtudom és megértem, akkor elmondom.

Hát így született meg ez a festészet, amit itt most láthattok. Amit a legutóbbi kiállításon láttatok, az is már egy magasabb szintű dolog. Ez a legújabb korszakom, amely Istentől ihletett és egy rendkívüli alkotó korszak ez. Minden művészeti ág maximum három dimenzióban működött addig. Nos, ez több, mint három dimenzió. Ez benne van Isten szellemi világában.  A három dimenzióban alkotott művészetek, kezdve az ősművészetekkel, mind a mai napig, a post modern korszakig át van emelve a szellemi világba. Ez most történt meg rajtam keresztül, de ez nem az én érdemem, én csak eszköz vagyok Isten kezében.

De erről majd egy következő alkalommal beszélek nektek.

Köszönjük!

David Beeri - Debrecen Portál