Azokkal a tapasztalatokkal, amikre utalt az 1970-72-es Kórusversenyekkel, összehasonlításképp, milyen volt megszervezni most és a kezdetekben?

Az a legfontosabb, hogy minden ilyen kulturális eseménynél embereket nevelünk. A zene szeretetére, a másik elfogadására, és ennek a fóruma éppen egy ilyen nemzetközi verseny, ahol a világ különböző helyeiről származó emberek találkoznak. Említésre méltó, hogy többségében fiatalokról van szó.

A világra való nyitottság ma már nem olyan, mint 1970-72-ben volt azon a két kórus versenyen, amelyeken a Maróthy kórus tagjaként Debrecenből részt vehettem. Ma, ha valaki felkattint a világhálóra, megnézheti, és meg is hallgathatja a leendő énekkarokat. Régen csak látni is kubai vagy japán embereket különös volt. Azonban ezzel együtt hiába van a virtuális, elektromos úton elérhető világ, nyugodt szívvel mondom ki, hogy nincs csodálatosabb, ami magával ragadóbb lenne az ember-ember kapcsolatnál, annak a kapcsolatnak az egymás felé sugárzása, ami a szemekből jön, éneklés közben, és az emberi hangnak, a legszebb hangszernek a megszólalása, amikor annak a rezonanciája megjelenik, ez lelkileg, emberileg semmivel nem pótolható. Számomra is ezek az ifjúkori élmények azok, amik elindítottak a pálya felé. Én tanítónak készültem, és úgy álltam át közművelődési területre. A 1970-72es világban is voltak olyan események, amelyek spontán jöttek, egy közös éneklés például. A Bartók terem ki volt hangosítva, a koncerteken akkor tömegek voltak, de hát azt is el kell mondani, hogy a határok el voltak zárva. Külföldi ember ritkán jöhetett be, mi magunk ritkán mehettünk ki. Ebben az időben a Maróthy Kórussal jártunk a Várában, a bulgáriai fesztiválon, és 1971-ben Finnországban. Akkor húsz évesen a világot meglátni, nyugatot, fotocellás ajtót, azt se tudtuk, hogy van a világon ilyen, hogy az ajtó kinyílik és becsukódik magától, de hát elképzelhető, hogy a mai fiataloknak már más okoz technikai csodát. A Földgolyó számos helye elérhető már, és amit csak elképzelünk, minden terméket meg lehet vásárolni, de akkor ez nagyon nagy dolog volt. Kimenni a határon túlra és látni másfajta embereket, ismerkedni nyitottan a világgal.
A versenyen vissza akarunk hozni valamit abból, ami talán hiányzik, hogy a verseny a városé legyen, a megyéé, a régióé, hiszen Hajdúböszörmény, és Hajdúszoboszló is bekapcsolódik helyszínként az éneklésekbe. A templomokban az istentiszteletek, misék kapcsán szakrális jellegű művek kerülnek majd bemutatásra. Ezzel is szeretnénk elérni, hogy a városlakók részesei legyenek úgy is, mint koncertlátogatók, hiszen többségében ingyenesek a koncertek, és a Kölcsey Központba a belépő is nagyon kedvezményes. Ha bárki el szeretne jönni, úgy érzem, nagyon szép élményben lesz része. Annak, aki csak utcáról betérő, vagy korábban éneklő, vagy énekelni akaró, ilyen vágyat érez magában, hogy egy ilyen ének versenyen részt vehessen. Túl azon, hogy akik itt a versenyben nyernek, azok bejutnak az európai nagy döntőbe. Ahogy a fociban, a Bajnokok Ligája, itt is az első helyezett tovább fog jutni. Így az európai megmérettetésben elődöntő is. Ezzel együtt fontosnak tartom a barátkozást, azt hogy békében élhetünk, és ilyen dolgokkal lehet, hogy foglalatoskodjunk.

Mi az amire számítanak, akkor ha egy utcán sétáló ember meghallja az énekeseket, hogy mi fog történni benne?

Minden városban van egy mi tudat. Megvizsgálták ötven év után azokat a városokat, amelyek zöld mezőre épültek. Ilyen Ankara Törökországban, Brazília fővárosa, vagy Canberra Ausztráliában, és rájöttek arra, hogy nem igazán érzik jól magukat az emberek. Kutatták az okokat, és kiderült, hogy hiányoznak az épületekhez és eseményekhez kötődő történetek. Hogy egy-egy kocsmában mi történt, egy templom környékén mi történt. Ahol valaha, valamikor legendák, kis mítoszok születhettek volna, de nem születtek, mert túl kevés még az eltelt idő. Azt hiszem, ha egy debreceni városlakó visszatekint arra, hogy járva-kelve az utcán azt hallotta, hogy kórusok énekelnek, örülni fog, hogy a városunkban ilyen is zajlik, hogy egy nagy, nemzetközi kórus seregszemle van. Ennek kapcsán büszkék lehetünk arra, hogy nemcsak foci csapatunk van, hanem ének csapatunk is. A Kodály Filharmónia éppen a város hivatásos együttese. Fontos, hogy a debreceniek érezzék, hogy nálunk zajlik olyan esemény, ami sehol máshol a világon nem. Az első tíz legrangosabb versenye között tartanak minket számon. Nagy szó, hogy lehetőségünk van megrendezni a versenyt.

Akkor az énekléssel az emberek szívét is meg tudják nyitni?

Én azt hiszem, hogy az énekléssel lehet az emberek szívét igazán megnyitni. A zene és a költészet is az érzelmekhez szól. Ebben a technikailag hihetetlenül fejlett, civilizált világban az embereket sokszor csak marketing eszköznek nézik ahelyett, hogy érző, sugárzó lénynek tekintenék. A színészek a mai napig is kikukucskálnak kezdés előtt a függöny mögül, és meg tudják mondani, hogy ma jó, vagy rossz házuk van. Semmi nem történt, csak kinéztek, láttak egy embertömeget, és érezték a kisugárzásukat, hisz azok működnek mindentől függetlenül is. Valahogy így lehet érzékelni a városban azt, hogy közösen dobban a szívünk, ha valami olyat látunk, vagy olyat érzékelünk, ami büszkeséggel tölthet el bennünket. Ezt mi tettük, ez fontos, jó a világnak és jó nekünk is. Azt hiszem, ez az, ami érzelmileg fontos lehet.

 
Van-e olyan tervük, hogy megénekeltetik a hallgatóságot?
Az lehet, mert volt rá már példa, hogy mondjuk a „Viva, viva la musica” kapcsán együtt énekeltek régi énekkarosok, és a vásárlók itt a bevásárló központban, úgyhogy természetesen lesz alkalom az együtt éneklésre, például szerveztünk egy 25 éves találkozót mindazok számára, akik valamilyen közreműködőként, régi énekkarosként, valamilyen formában részt vállaltak az elmúlt évtizedek kórusversenyeinek létrehozásában. A közös emlékezés nagyon jó érzéssel tölti el az embereket, és közben továbbadhatták a maiaknak azt, amit ott értékeltek. A megnyitón a magyar Himnuszt énekeljük együtt a világ különböző részéről érkezőkkel.

A fiatalok, az utánpótlás, a gyerekek menyire vannak ennek a bűvkörében, illetve mennyire tekintik az éneklést kottaolvasásnak?

Azt tapasztaltam, hogy a kulturális életben rendkívül fontos a személyiség. Gondolok itt egy kórusvezetőre, egy néptánc csoport vezetőjére, aminek a varázsát számomra Czövek Lajos a Maróthy Kórus vezetője jelentette. A közösséget összetartó lehetőségek kihasználása, az emberi viszonyok ismerete, rengeteg olyan tényező van, ami megmagyarázhatatlan sok tekintetben mert azok a személyek, akik ilyen nagy kegyelemmel megáldottak, hogy tudnak csoportot vezetni, szakmailag is műveltek hozzá, és emberileg is meg tudják valósítani. Ritkán sikerül, azt a minőségű pótlást megtalálni, hogy ugyanazon a szinten folytatódjon tovább, egy csapat élete, mert egy varázslathoz kötődik minden. Az együttesek azért megmaradnak, mennek tovább, de ahogy mindenkinek az első munkahelye a legjobb, az első szerelme a legemlékezetesebb, ezért itt is úgy van, hogy az első művészeti csoport, ahová belépett az ember, az nagyon fontos neki. Tehát én azt hiszem, ha a mai fiatalok olyan kórusvezetővel, vagy olyan magyartanárral találkoznak, akiben van szellemi energia, van közösség teremtő erő, akkor mennek utána. Rendkívül nagy a konkurencia a szórakoztató iparban, az információhoz való jutásban. Hihetetlen milyen áradat van, éppen ezért fontosak azok a személyek, akik a gyerekeket vezetik ezen az úton, mert ők segíthetnek abban, hogy az ocsút és a tiszta búzát el lehessen különíteni. Hiszek abban, hogy születnek és vannak jó csoportvezetők, most is. És ők tovább tudják adni a zene szeretetét, a kórus művészet szeretetét, a közösség szeretetét, hiszen ez ugyanolyan fontos, mint a szakmai része a dolgoknak.

Hol dől el az, hogy egy énekkar, mint közösség, mennyire összetartó?

Egy közösség az események által születik, közös sikeres élmények, eredmények kellenek. Megint egy sport példát tudok említeni. Az egyik fiút a szülei eltiltották a focitól, mert csupa kettes eredményei voltak. A foci viszont remekül ment neki, és miután eltiltották, még rosszabb tanuló lett. Hiszen volt egy terület, ahol kiemelkedhetett. Teszem az énekben: itt nem iskolai diákok vagyunk, akinek ki kell állni minden percben felelni, matematikából, fizikából, hanem itt az a feladatunk, hogy énekeljünk a legjobb tudásunk szerint és ezzel a közösségen belül mások az értékmérők. Itt az a fontos, hogy közösen énekelve mennyire tudtál besimulni a közös hangszínbe, és ugyanígy ebben a közösségben mindenki más is szerepet kap. Mint ahogy volt közös vacsora, közös találkozás, maga a kórus próbára való készülődés, a próba utáni beszélgetések, egy próba szünetében lévő találkozások. Nagyon izgalmas volt, hogy a különböző korosztállyal, a 17 évestől a 60 évesig barátkoztunk, meg tegeződhettünk idősebb emberekkel. Óriási dolog volt, Kondor Katalin apukája is együtt énekelt velünk a Maróthy Kórusban. A kórházi főorvostól kezdve a gimnáziumi tanáron át, a legkülönbözőbb foglalkozásokkal megáldott emberekkel jöttünk össze az éneklés kedvéért. Közben, pedig közelebb kerültünk egy olyan világhoz, ahol mindenki egyenlő, mert a kóruson belül mindenki egyenlő, mindenki a saját hangját hozza. Ez egy különös találkozás az élettel, hiszen addig mindenki diák, otthon meg gyerek, és ebben a viszonylatban, pedig felnőtt tud lenni, egyenlő rangú partner, ami megnyitja a személyiségét. Az utcán gyalogosok vagyunk, a villamoson utasok, apák, gyerekek, szülők és mindig, minden szerepet tanulunk. Az énekkarok és a hasonló más közművelődési együttesek ebben különösek, hogy ezeket a szerepeket mástól is elleshetjük és már nem csak a megszokott séma lesz ismert, hanem egy addig számunkra ismeretlen közösség.

Menyire látja a különbséget a más országok kórusok tagjai között, mint közösségek, ahogy vannak?

Itt is csak olyan közhelyeket lehet mondani, hogy az olasz, a spanyol a déli részekről érkező közösségek a mediterrán hangulatnak megfelelően, sokkal nyitottabbak a műsorban, és a műsoron kívül is. Ott egy testi érintés, egy kézfogás is sokkal természetesebb, mint egy északi, egy Finn kórusnál, akik ha egy kézfogásig eljutnak, az máris egy nagy lépés a barátkozásban. Tehát ismerkedünk egymással és a világgal. Különböző kultúrák viselkedési szokásaiba láthatunk bele, például a finnek nem beszélnek csúnyán, a legcsúnyább szavuk az ördögbe is, a perkele kifejezés.

Mit várak, 1, 2 vagy akár 5 év múlva hová szeretnének eljutni a Kórussal?

A versenynek a megmaradása, a legfontosabb, hogy minél színvonalasabb legyen. Az is egy sajátossága, hogy teljes műfajskála létezik, női és vegyes karok. Én azt hiszem, ha ez megmarad, és sikerül közelebb vinni a városlakókhoz. A döntéshozók a város vezetői is érzékelik, amit a civis polgárok, hogy vigyék a hírét a Debrecen városának, a világba. Másrészt a városlakóknak a mi tudata, örömtudata tovább erősödik, hogy egy ilyen rangos rendezvénynek adtunk helyet.

Ön szerint támogatja a Kórusversenyt, hogy a Debreceni Reptér is elkezd nyitni a világ felé?

Szerintem, erről két év múlva reálisabb lesz beszélni, de az egyik kórus ezzel a járattal jött. Tapasztaltuk, hogy módosul a világhoz való kapcsolódásunk és egyel több lehetőség, hogy a világra nyitottság van.

Köszönjük szépen.