A Debrecenben megrendezett XXX. Magyar  Sajtófotó kiállítás megnyitóján jártunk, ahol az ünnepélyes megnyitó keretén belül a kiállításról, hallhattuk a rendezőktől és Szalay Zoltántól. Aki mint megtudtuk a kiállítás Atyja, és ahogy Ő mondta, Gyerekének tekinti a kiállítást, amit immáron 3. évtizede nevelgetett, és rendeztek meg. S mint ahogy egyszer csak minden gyerek kirepül, így most Ő is elengedi gyereke kezét. Továbbá hallhatjuk hogy mióta, miért, és milyen indíttatásból, milyen lelkülettel a háttérben történt ennek a kiállítás sorozatnak a megrendezése.

Most pár szót a kiállítás nyitóbeszédéből,

A kiállításról, és annak kísérő kiállításáról, a XXX. Év képekben. Köszönet, a kiállítóknak munkáikért, és akik a rendezésben segítettek. Valamikor 2011. Szeptemberében kapott a város egy levelet, László Ágnes Kommunikációs vezetőtől, hogy befogadnánk-e a Sajtófotó Kiállítást, amire a válaszunk természetesen igen volt, mint ahogy már 11-edik éve folyamatosan. Azért is, mert Debrecenben mindig nagyon nagy sikere van a Sajtófotó kiállításnak.
A Debrecenieket nagyon érdekli más emberek élete, és munkája, hiszen Debrecen egy nyitott város, és ezért tudjuk, hogy mindig nagyon sok látogatója van a Sajtófotó kiállításnak.
Tulajdonképpen, mindegyikünk agyában működik egy kicsi kis fényképezőgép, egészen a születésünktől kezdve. Ez a kicsike kis fényképezőgép az agyunkban állandóan exponálja azokat a legfontosabb gondolatokat, ami egy ember életében vannak. Nekem is vannak ilyen élményeim, engedjék meg, hogy elmondjam egy különleges kis élményemet a Mikulással az Óvodában … levette a sapkáját és meg kellett puszilni a feje búbját, és én ettől kezdve egyfolytában undorodtam a kopasz emberektől. Később azt is megtanultam, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy „ Isten nem bottal ver.”
A nagyon fontos pillanatokat az agyunk regisztrálja. Ilyen az első csókja az embernek, vagy az első gyereke születése, vagy az én esetemben megesett egy komoly baleset is. Ezeket a pillanatokat az agyunk, folyamatosan exponálja, sorozatfelvételeket készít 1/10-ed másodperc alatt, egész életünkön át. Hogy miért mondom én ezeket el… Van néhány olyan elvetemült fotós, aki szövetkezik velünk, nézőkkel hogy azt, ami az Ő agyában lejátszódik, és ami őneki fontos, azt nemcsak a saját agyában, hanem a gépében is exponálja és megpróbálja az Ő szemével láttatni velünk a világot. Ezek fantasztikus, emberek, művészemberek, akik képesek akár egy hétig az őserdőben kuksolni azért, hogy egy kolibrit felvegyenek, exponáljanak, lefényképezzenek akkor, amikor egy nektárnyi nedü mennyiséget szív ki egy virágból. Ugyanezek az emberek fantasztikus véres pillanatokat tudnak megfogni, amikor egy sportolónak a Világbajnokságon, vagy Európa bajnokságon nem adják meg a gólt. A fotós ilyenkor lefotózza a sportolónak az arcán az össze adrenalint, amihez nagyon jó ritmusérzék kell. Ugyanezek az őrült emberek, elmennek egy háború kellős közepébe azért, hogy hitelesen látassák velük azokat a szörnyűségeket, amik ott vannak.
Engedjék meg, hogy elmondjam azt a személyes élményemet, ami a legerősebb Sajtófotó az életemben, amikor egy haldokló afrikai kisgyereket láttam egy fotón, pár órával az éhhalála előtt, és mellette 3-4 méterre ott volt egy keselyű, szépen, nyugodtan várta, hogy bevégeztessen a gyerek. Amitől fantasztikus ez az életünkben, hogy aki ilyenkor belegondol egy fotósnak az agyába, a munkájába. Én vitatkoztam a barátaimmal, mi lett volna a helyes döntés, lefotózni ezt a gyereket, és kiküldeni több millió számban a világba, vagy miért nem tette meg ez a fotós azt, hogy felemeli a kissrácot, arrébb viszi, hogy ne haljon meg… Ez a fotós, később hallottam, hogy nem bírván ezt a terhet, pár hónap múlva öngyilkos is lett.
Nem véletlen mondtam ezt el, ezek az emberek nem hétköznapi emberek, fotós emberek, Sajtófotósok, művészemberek tulajdonképpen, sokkal érzékenyebb a lelkük, az agyuk, mint az átlagembereké, és szeretnék azt, hogy mi is lássuk azt, amit ők. Nem nagyobb autóra, nem komolyabb kocsira vágynak, hanem arra, hogy megmutassák azt, ami bennük van. Mint minden művész ember.

Talán erre írta Vörös Sándor a következő néhány sort,

"... De ma olyik bölcsőben tűz-csecsemő ring, isteni hozománnyal, amilyenről alig álmodunk.
Miképpen a most-elmúlt korszakban feltárták az anyagi világ rejtett erőit: ők elkezdik feltárni a benső, testtelen hatalmakat.
E kisdedek kezében az ész lámpása nem uralkodik, hanem szolgál:
átsüti a tudatalatti élet-erőket s a tudatfeletti szellem-erőket, megmutatja, és munkába fogja sorban.
A múltbeli ember mindig másokat hódított meg; de - ó rezgő reménység! - a jövőbeli meghódítja önmagát, ezért a sors maga meghódol előtte és a csillagok."

A Sajtófotósok munkái hozzájárulnak ahhoz, hogy mi is kicsit okosabban lássuk a világot, és belelássunk saját lelkük mélyébe, és ez által talán a sorsunkat is vezérelhessük, és meghódolhassanak előttünk a csillagok.

A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnökétől pár sorban…
Köszöntöm Önöket legnagyobb és legrangosabb, immár 3 évtizede megrendezett Sajtófotó kiállításon
Igaz, hogy a fotográfia és nem utolsósorban a magyar fotók, immár évszázados sikertörténete ma is folytatódik. A Sajtófotósok azok, akik tehetségükkel, tudásukkal, teljesítményükkel, nemcsak maguknak, de hazájuknak is hírnevet szereztek. A világ élvonalában álltak, és állnak ma is. A magyar fotósok hatalmas történetmesélő ereje, a riportoktól kezdve a fotókig. Nagyra értékelem, hogy kortársaink, mármint a magyar fotóstársak napi életében minden szegmensében betekintenek belföldön és külföldön egyaránt. Munkáik megtalálhatóak Sok-sok Múzeumban és fotótörténeti könyvben. Fotósaink lépést tartanak elődeinkkel. 30 éve meghatározó tényezői a magyar fotóriporteri pályának.
A Kiállítás lenyomatát adja a tavalyi esztendőnek, örömnek és bánatnak, a tragédiának, a sikernek és persze a humornak, egyszóval az Életnek. És hogy mindez elénk tárulhat, az a fotógráfusnak köszönhető, Ő az, aki megörökíti a múló, a soha vissz nem térő pillanatot. A fotográfus látja igazán világosan, hogy a jelenségek szüntelenül változnak, és ha egyszer elhaltak, nincs a Földön olyanerő, amely életre keltheti Őket.

„Fényképezni annyit jelent, hogy visszatartani a lélegzeted a valóság illékony pillanatában. Ilyenkor minden képességünk egyesül akkor a fej, a szem és a szív is ugyanazért működik. A fényképezés egyfajta kiáltás, de nem azért teszi hozzá, hogy eredetiséget bizonyítsunk, hanem a fényképezés az élet egyik formája.

Nos tehát meleg szívvel ajánlom, hogy ismerkedjenek az élet ilyen fajta formájával.
Köszönetet mondok a közreműködőknek, mindenek előtt, László Ágnesnek, aki fáradhatatlan szervezője, és életben tartója ennek a seregszemlének, a rendezőnek Szalay Zoltánnak és Társainak. Szalay Zoltánnak, akinek ez az utolsó Sajtófotó rendezése. Csinált eddig 30-at és most már azt mondja, hogy jöjjenek az ifjak,..

A rendezést, amiben rácsodálkozhatnak arra, mi minden történt velünk.

Jó nézelődést kívánunk.